Lukács Sándor beszéde a szoboravatáson:
Drága Éva,
még mindig olyan nehéz Rólad múlt időben beszélni.
A Vígszínház színészeként bizony megdobbant a szívem, amikor Várkonyi Zoltán közölte, hogy partnered lehetek az Orfeusz alászáll című drámában.
De a szívdobbanás után nem a félelem, a szorongás béklyója, hanem az öröm szárnyai repítettek.
Mert tudtam, hogy Tőled csak kapni fogok, hogy általad csak gazdagabb leszek majd mind művészi, mind emberi tapasztalatokkal.
Azok az összecsapások és kibékülések; azok a fortissimók, majd utánuk azok a telített, drámai csendek, amelyeket a színpadon közösen átélhettünk, életem végig el fognak kísérni.
Mint ahogy az a gesztusod is, amellyel 1979. november 4-én ajándékoztál meg. Vasárnap lévén, a két egymást követő Orfeusz előadás között, úgy ahogy voltunk, kifestve, jelmezben, kocsiddal bevittél a Tétényi úti kórházba, hogy megnézhessük nem sokkal azelőtt megszületett kisfiamat. Mondanom sem kell, hogy az esti előadás életem legboldogabb előadása volt.
Mi kollégáid, akik a kulisszák mögött nap, mint nap találkozunk, akik sokszor több időt töltünk el egymással, mint otthoni szeretteinkkel, pontosan láttuk és tudtuk, hogy a külső csillogás mögött milyen nehéz időszakaid is voltak.
De korszakos tehetséged és hivatásod mérhetetlen szeretete átsegített a legnehezebb periódusokon is.
Együtt játszhattam Veled életed utolsó tévéfilmjében, Vercors Farkascsapdájában is. A forgatás alatt lebilincselő fegyelmezettséggel gyűrted le a fájdalmakat. A szemed égett, erő és szenvedély sugárzott belőled.
Drága Éva! Jó volt tüzednél melegedni.